Berlinből jelentem

Itt a héten nyíltak a karácsonyi vásárok. Minden fontosabb csomópont közelében van kisebb nagyobb kirakodás. Ami meglepett, hogy itt előszeretettel ünnepelnek olyan módon, mint mi otthon a búcsúkat. Az Alexanderplatz-on egy kisebb vidámpark nyílt meg sok rózsaszín, lila és egyéb feltűnő színű játékkal. A kedvencük az óriáskerék, amit én is ki fogok próbálni. Kíváncsi vagyok mennyit lehet látni a város karácsonyi díszeiből egy kör alatt. De vannak itt szabadesős és hánytatós játékok is. Közöttük bújnak meg a forraltboros és a sült gesztenyés standok. Ha sikerül elkapnom egy olyan igazi karácsonyi havazást, miközben csizma alakú bögréből iszogatom a forralt bort, akkor igazán elégedett leszek.

Vasárnap spontán ötlettől vezérelve elmentünk megismerkedni a Kulturbrauerei nevű létesítménnyel, ami majdnem olyan, mint a Millenáris, mert régi gyárépületből lett kultúrház, ahol lehet táncolni, koncerteket hallgatni vagy éppen karácsonyi vásárt körbejárni.
Itt volt az eddig számomra ismeretlen Josh Rouse koncertje. Ülős koncert volt, mindössze százan voltunk egy ennek megfelelő méretű teremben, ő pedig egy akkusztikus gitárral, öltönyben kiállt és zenélt. Kirázott a hideg, ekkor tudtam, hogy tetszik. A koncert után, az ágyban fekve éreztem azt, hogy olyan volt ez, mint egy nagy hűtőtakarítás. Csak lélekkel; még mindig tele van mindenfélével, de a romlott joghurtot és a kifolyt ketchupot eltüntették.

https://www.youtube.com/watch?v=qd_kN9PyU8A

Épp most esik. Lassú, sűrű pelyhekben. Minden nyugodt tőle. Én is, az időjárás is. Persze lehet, hogy ez csak innen, a meleg szobából tűnik így.
Az aszfalton nem marad meg, tiszta latyak minden, de a fű, a fák és a háztető felfognak belőle egy kicsit. Valahogy már nincs olyan sötét. És még itt is szép. A szorgalmasan füstölgő Edével együtt csodálkozunk rá.

Én komolyan csodálom a berlinieket, hogy hogyan képesek normálisak maradni ilyen időjárási viszonyok között.
Először is a szél. Mindig van. Mindig van belőle annyi, ami pont idegesítő, de amennyi miatt nem érdemes otthon maradni, mert nem szedi le a tetőket. Aztán van, amikor nagyon rákezd. Ilyen volt a tegnapi nap, amikor még a szart is kifújta az emberből.

A második a fényhiány. Rendben, novemberben ne várjak ragyogó napsütést, de amikor délután fél egyre (12:30!!!!!) hazaérek az egyetemről és belépek a szobámba és automatikusan villanyt gyújtok, mert azt sem látom hova rakjam a kabátom... na akkor.
Pedig a kilencedik emeleten lakom, és lehetetlenség, hogy annyit füstöljön Ede, a gyárkémény a lakótelep mellett (régóta kelek a látványára, így lassan elkezdtem becézni), hogy a természetes nappali szürke/ezüstös fény helyett egy Tomboló föld vagy Az utolsó nap című hatodrangú katasztrófafilmben érezzem magam.

Én tényleg élvezem, hogy németül tanulhatok. Élvezem, hogy az élet németül zajlik. Főleg azért, mert a német nyelvvel való kapcsolatom révén találtam rá arra az elégedettségre, amit a magyar nyelv teljes birtoklása és használata okoz. Szeretem, hogy értem, szeretem, hogy használom és szeretem, hogy néha nem értik. Szeretem, hogy nem tudom külső hallgatóként megállapítani, hogy hogyan is cseng. Csak használom.

Nyelvet tanulni kicsit olyan, mint a matek. Van benne logika, de sokan hülyék hozzá. Be lehet magolni, de a gyakorlatban is alkalmazni kell.
Ma már a szorzótábla sem menne akadálymentesen, rutinból.
Nem zavar, sőt kifejezetten szórakoztat az, ahogyan boldogan csacsogok a grammatikai szabályok teljes figyelmen kívül hagyásával. ( Másfél hónapig tartott, mire újra rászoktam a KATI-szórendre. )

Nem tudom mitől függ. Nem tudom, hogy mikor jön, hol jön, vagy miért. De ma végre megszállt.
Az ötlet egy semmiség. Lehet, hogy mihelyst kész lesz, rögtön utálni fogom. Nem baj. Mert amit a folyamat alatt érzek, az elfeledteti velem az összes olyan bajt, ami miatt most kicsit nem vagyok jól.
Szeretek írni. Mert terápia. Mert születés. Mert nem hagyja elfelejteni azt, amire vágyom. Ami most még csak álom.
De hamarosan a vágyból cél lesz.
És jó lesz.

Gondolni kell arra idekint is, hogy mi van, ha az embernek sürgős segítségre van szüksége, vagy a sürgős segítségére van szükség. Akkor legyen nála valami, amivel elszegényedés nélkül kapcsolatot tud teremteni. Én egy kinti olcsó mobilt választottam. Hetveneséknél, akik itt kinn nem hetvenesek.
Szóval pár napja egy semmi extrát nem tudó, de tetrissel (!!!!!!) rendelkező mobillal vagyok gazdagabb. Eddig senki nem hívott, senki nem írt, mert nem volt rá szükség. Egészen máig. Ma egy Restricted No. hívott, ami gondolom itt a rejtett szám. És ki volt az? Közvéleménykutató kishölgy kérte a segítségemet, hogy utána személyre szabott ajánlattal tudjon engem meglepni. A "romantikus, először-brad-pitt-fog-felhívni-és-egymásba-szeretünk" hívás helyett kaptam ezt.

Nem beszél jól német. Külföldi cserediák, ezért vesz olcsó telefont. Bocs.

Hétvége van, péntek - ami a kedvenc napom - és én itthon ülök két bulimeghívás ellenére is, mert agyilag és testileg is hulla fáradt vagyok. Ez még szokatlan. Még nincsen meg az összhang a város és köztem. Megint kicsit otthonosabban érzem magam és alig veszem észre, hogy itt a mindennapok több koncentrációt igényelnek.
Kettőt pislantottam és eltelt a hét.

A hét végén mindig van egy nyelvkurzusom délután négytől este nyolcig. Ez teszi fel az i-re a pontot. Hulla fáradtan beülünk rá a magyar barátnőmmel és önkéntelen röhögőgörcsök jönnek rám a semmiért. (Ilyenkor mindig gimisnek érzem magam.) A tanár egy rugódzó kockafej, van egy lány, akinek a köhögésétől megrettenek (ez az ideillő kifejezés) és különben is egy fárasztó hét után még végig szerencsétlenkedni 4 órát éhesen és álmosan...

Az már felnőttes, ha azt érzem, hogy repül az idő, még akkor is, ha nem minden perce könnyű? És az összes másodperc eltelte rossz.

Már most érzem, hogy hiányozni fog.

Tegnap moziban voltam! Jó élmény volt. Kicsit minden más, mint otthon, de a lényeg ugyanaz. (A kérdés nyitav hagyom, na vajon mi a lényeg)
Burn after reading-t néztük meg a magyar lányokkal. Angol szöveg, német felirat és a egy hatalmas hajú nő. Igazi kihívás Évike számára. Az alapot az angol hang jelentette, amit nem tudtam, azt kipótoltam a német felirattal. Már amennyit láttam az előttem ülő nő hatalmas hajától. Szóval szöveg-haj-szöveg. Ezért maradtak sötét foltok a történetben.
Szatíra volt ez a javából és nem érdekel ki hogyan húzza le, mert ez volt az első moziélményem itt Berlinben és ez egy megbonthatatlan érzelmi szálat sző köztem Brad Pitt között. Szereti játszani az üresfejű szépfiút. Tudja játszani az üres fejű szépfiút. az ő poénjai nemzetköziek voltak. Legközelebb csak magyar filmre ülök be német felirattal.

Az első órán megkértem tandempartnert, hogy mutassa be a nyelvtudását. Egy-két alapmondat után "Ez egy szék." "Ez egy asztal." "Ez a terem nagy." rázendített egy gyerekdalra. "Katalinka szállj el, jönnek a törökök...". Majd kijelentette, hogy nem érti ezt a dalt, mert mi az a sós kút és miért csinálják ezt a törökök katalinkával. A sok ööö... hát, öööö... helyett a megfelelő válasz az lett volna, hogy minden népdal a szexről vagy a politikáról szól. De nekem csak ma esett le, hogy szivatott.
Ezért holnaptól csak a kelkáposztafőzelék-féle szavakra vagyok hajlandó tanítani őt.

Két dolog jellemző Berlinben rám. Keveset alszom, és soha nem azt csinálom, amit előtte elterveztem. Ez igaz volt a csütörtökre is. Az irodalomelmélet órán a tervezett figyelés helyett majdnem elaludtam, mert fél órával később keltem és nem volt időm kávét inni. Utána tandempartnerrel elmentünk ebédelni, aztán elkezdődött az óra.
Tehát 12 órától. (Ez az információ később hozzá fog járulni a remélhető döbbenethez.)
Megjártunk egy csendes (vagy inkább mindig kínosan üres) kávézót, ismét a menzát, majs egy türkmenisztáni vagy tadzsigisztáni (majd később javítom) teázót. Megvolt az első szexuális élményem Berlinben. Tandempartnerrel mezítláb teáztunk.

Két magyar lánnyal megbeszéltem, hogy kihasználjuk a berlinben-minden-csütörtökön-hat-órától-a-diákoknak-ingyenes-minden-múzeum lehetőséget és elmegyünk megnézni az egyiptomi kiállítást. Nem mentem. Tandempartnerrel maradtam, és csak beszéltünk és beszéltünk. Hihetetlenül gyorsan eltelt az idő és csak azt vettem észre, hogy fél 10 van.
9 órás nyelvkurzus. Nincs idő hazamenni, átöltözni, hatalmas szótárkönyveket letenni, ezért rögtön onnan elindultam a szülinapra, ahova hivatalos voltam. Minden koktél ugyanannyi és finom és jó a hely és ha jöttök, akkor feltétlenül beiddogálunk MaiThai-ból és LongIlandIceTea-ből.
Másnap előadásom van 10 órától, ezért 1 óra körül gondoltuk lelépünk. Hát igen. Elindultunk. Gyalog. Mert semmi sem járt. Egyetlen U-Bahn, S-Bahn, busz, villamos vagy szénásszekér nem ment arra, amerre mi laktunk. 2 órát gyalogoltunk a központig, ahol 1 órát vártunk az első metró indulásáig. Így értem haza a tervezett "áhh ma laza napom lesz, hazamegyek és pihenek" helyett péntek hajnal 5 órára.

Hat órán keresztül bicikliztem Nagy Sándorral. Ez olyan nyelvóra volt, hogy én németül magyaráztam a magyar nyelvtant és ő németül kérdezett és néha gyakorolt egy-két szót. Az agyam lefáradt, a testem szintén.
Mint két tudós belemerültünk a magyar nyelv értelmezésébe, és ha nekem elég nagy német szókincsem lenne, akkor játszva elmagyaráztam volna neki, hogy mássalhangzótorlodás, magas hangok, mély hangok, tővéghangzó nyúlása, kiesés, hagyomány szerinti írásmód stb. De nekem nincsen nagy német szakszókincsem, ezért ezek a dolgok még titkok előtte. Nem baj, az a jó, ha egy nő rejtélyes.

Nem szól minden Berlinről, tehát Berlin nem náthás, sőt imádja a lengén öltözött, de divatos fiatalokat.
Én vagyok beteg. Ha már vettem könyvet Berlinben, ha már berúgtam Berlinben, ha már mosogatok Berlinben, akkor ezt is ki kell próbálni. Nekem új Berlin is és az időjárása is. Ledöntött.
Náthás vagyok, ismereten mennyiségű hőemelkedésem van (nincsen lázmérőm) és nagyon köhögök. De ITT vagyok megfázva, ezért még ezt is izgalmas. Na jó, azért nem vagyok fanatik.

Amikor az új német konyhaművészettől már nem várnék újabb meglepetéseket, na akkor képes még egy hátast dobatni velem.
Csoró ösztöndíjasként nem engedhetem meg az otthon megszokott kajákat idekint. Pl idekint annyira drága a kínai gyorskaja, mint amennyire olcsó otthon. A meki vel ugyanez a helyzet.
De Berlin roppant tanulóbarát. Van a Hu-nak menzája, ahol legalább háromféle étel közül lehet választani és közülük kettő nem haladja meg a két eurót. Ha ünnepelni akarok, akkor eszem a két euro felettiből.

Ételek, amiket a menzán ettem két euró alatt (a teljesség igénye nélkül):

- két főtt tojás, krumplipüré, mustárszósszal
- panírozott reszeltrépa rudak, fehérrépa, borsó és rizs körettel
- kolbász, meleg káposzta, rizs
- sóska főzelék-levesféleség, egy virslivel gazdagítva
- egy tenyérnyi hidegsült, meleg édes-savanyú szósszal és rizzsel és borsóval
- rösti, köretnek sárgarépa és borsó

Ami megdöbbentő, hogy egyik sem volt rossz ízű. Kivéve a panírozott répát, mert semmi fűszer nem volt benne plusz kifőtt belőle a zöldség eredeti íze is úgyhogy pfff.
Igazából egészen a gimi második osztályáig folyamatosan menzán éltem, úgyhogy én tényleg nem vagyok válogatós.
Amihez nagyon értenek, hogy ezeket a kajákat úgy tálalják, hogy összefusson a nyál a szájban.

Amikor ünnepeltem, ettem sajttal töltött pulykamellet és halat, mert itt a gazdagoknak is főznek.

Csak semmi nem olyan laktató, mint otthon. Vagy lehet, hogy a folyamatos koncentrálás miatt többet éget a szervezetem.

Ez volt a gasztro rovat. Már abból is látszik, hogy nem tudok főzni, ahogyan csak beszélek a kajáról. Hétvégén is max a mirelitpizzát készítettem el magamnak. De majd most...

Valahogyan így lehetne lefordítani annak az órának a címét, ami ma volt. Remek volt. Repült a másfél óra. Otthon ez sosincs így. Persze otthon az órák nem olyanok, mint valami detektívjáték. Oké, ezt a szót nem értettem, jó ez a három mondat most rejtély, de ebből a következő mondatból most valami kicsit világosabb lett. Majd megint sötétség, majd megint pár világos és gondolatébresztő mondat... És így telik el a 90 perc.
Amit tanulni fogunk és ahogyan tanulni fogunk - nagyon tetszik.

Mi az irodalom? Ennél a kérdésnél mondott a professzor egy olyan mondatot, ami elgondolkoztatott és saját definíció megalkotására ösztönzött. Szerintem, Irodalom az az írás, ami nem a lényegre törekszik. Már az első pillanatban hülyeségnek tarottam. De ahogyan egyre többet ízlelgetem, egyre jobban tetszik. Mindig van kivétel. De lehet, hogy a kivétel is ugyanez, csak kicsi kerülgetéssel és akkor bizony mégsem kivétel. Feldobom az irodalomtudomány pöttyöslabdáját és addig fogom kiegészítgetni ezt a mondatot, amíg már csak le kell fordítanom és kapom az ötöst. Vagy itt az egyest.

Az üdvözöllek partira a megérkezés után két héttel került sor. Nem baj. Sőt. Így magamhoz képest nagyon jól éreztem magam. Mert már túl vagyok az első sokkon és feloldódtam abban - vagyis beletörődtem ténybe -, hogy itt bizony minden németül folyik.

Otthoni alapozás után beültünk még egy koktélra, majd elegánsan fél kettőkor megérkeztünk a bulira. Sajnos lekéstünk egy nagyon jó folk bandát és már csak a dj-re értünk oda.
Itt nem dívik a retro zene. Nincsenek Grease számok, itt Linkin Park van és old school Cypress Hill. Majdnem hazamentem, de ekkor megtaláltuk az indie termet. Ilyen jó zenékre már régen táncoltam. A zsúfoltság iszonyatos volt. Szinte minden mozdulatomba belelöktek. De akkor is tetszett.

Pasik. Igen, ez minden bulin előkerül. Nem. Itt még nem. Alacsonyak vagy véznák, vagy mániákus képük van vagy csak egyetlen estére ismerkednének.
Pasi majd akkor lesz, majd az lesz, aki meg tud védeni. Amíg nem, addig nincs meg az az érzés, ami kell. Gyengével nem állok össze. Fizikai és szellemi szempontból is fontos ez.

Szóval fél kettőre voltunk ott és kettőig ittunk még valamit, mert az otthoni sprite-körtepálinka elkezdett elpárologni. Lassan a koktél is.

Kettőtől ötig táncoltunk, aztán araszolva végül fél hétre értünk haza.

A másnap mindig csendes. Pontosabban csendes lenne, ha a spanyol lakótársam nem üvöltve beszélgetne a barátnőjével.
Azt hiszem a magyar mentalitás még mindig közelebb áll a némethez, mint a latinohoz.

Évike lassan de biztosan meg fog szakadni a félév során, mert a hülye annyi de annyi órát vett fel a csöppnyi némettudásával, hogy nem mérte fel, hogy ezekre be kell járni, otthon is kell készülni.

Akinek szakja vagy másodszakja a germanisztika, az felvehet 8 órát ingyen az egyetem nyelviskolájában. Boldogan felvettem egy 4 és kettő 2-2 órásat. Aztán ott van a 3 német irodalmas óra a titkos nyelven beszélő tanárokkal. Mert az ő németükből egy mukkot se. Végül millió magyarszakos óra. Mert itt ez az első magyaros BA évfolyam (én MINDIG kifogom a kísérleti évfolyamokat), ezért nem sok órából válogathatok, néztem egy-két Magisztereset is. 5 óra az Ungarische Literatur und Kultur szakon. Az összesen.... százezerkétszázmilliótrilliótizenöt. Fincsi.

Igazából azért jöttem ide, hogy rászokjak a kávéra.

Van tandem partnerem.
Nem nem nem. Ez nem egy szexpóz a káma szútrából és nem boldog biciklizés az Unter den Linden-en. Először én is ezt hittem. De csak az egyiket. Na, vajon melyiket?

Ez egy tanulási, tanítási módszer itt kinn. Mivel millió külföldi diák tanul itt, ezért nagyon ismert. Még nem tudom mennyire bevált.
A dolog lényege, hogy keresel valakit, akinek az az anyanyelve, ami neked a tanult idegennyelved. Neki pedig az legyen a tanult nyelve, ami neked az anyanyelved. Így tanítják egymást itt az egyetemisták. Bizony, van aki a magyarra szomjazik német létére.

Tegnap megkérdezett egy srác a magyar szakról, hogy lennék-e a tandempartnere. (Most már egyértelmű, hogy melyikre gondoltam.) Én tanítom őt magyarra - beszélgetünk, olvasunk, szavakat és kifejezéseket tanulunk. És fordítva.

Igazából, ha ez komolyan beválik, akkor ez az egyik leghatásosabb tanulási módszer, amit valaha kitaláltak. Mert nem kerül pénzbe. A kölcsönös bizalmon alapul. Jó dolgok vannk itt.

Teljesen magadra hagynak. Egy közös tájékoztatón üdvözölnek és örülnek, hogy ott vagy és itt tanulsz, aztán kimennek a teremből. Te is kimész a teremből. Elkezded gyűjteni az információkat. Mikor már a világ szennyének érzed magad, hogy a kérdéseiddel zavartad a nemzetközi ügyekkel és segítséggel foglalkozó munkatársakat, hirtelen egy szórólapba botlasz. Egy diákszervezet ajánl neked egy egynapos tréninget, ahol minden kérdésedre választ kapsz. Plusz pizzát ebédre. 10 euróért. Levonod a következtetést, hogy az információ pénz és elmész a kurzusra.

Mindenki ölelkezve fogad, amjd amikor 20-an összegyűltünk, jöhet a bemutatkozás. Akkor döbbensz rá, hogy 19 ember tényleg megérdemelte a felsőfokú nyelvvizsgáját, csak te nem. Igyekszem hát nonverbálisan magyarázni. Hiába szólnál mindenhez valamit, poént, megjegyzést, ellenvetést, nem tudsz, mert nyelvi korlátokba ütköztél. Jaj.
A pizza finom, és mire lemegy a 8 órányi tömör német nyelven folyó intenzív kurzus, elkezded magad úgy érezni, mintha betéptél volna. Kicsit elkezd lebegni az agyad. Hazamész és úgy érzed, hogy semmi értelme nem volt. Aztán napok múlva érzed, hogy megérte.

Ez egy kisebb kaland volt a német felsőoktatásban. Ahol teljesen magára hagyják a vendéghallgatót és főleg azok, akiknek az a munkakörük, hogy mindenben a segítségére legyenek.

Ma voltam az első német irodalmas órámon. Megijedtem.
A magyar irodalomról tanulni németül nem olyan nehéz, minden tiszta volt, hiszen a professzor is magyar és ezért nekem ismerős akcentusban beszéli a németet, mégha gyorsan is. De értem.
A mai középkori irodalom előadáson... elrepült az a másfél óra (itt van félidőben egy 5-10 perces szünet), de okosabb nem lettem.

Itt van olyan, hogy hetven éves bottal járó bácsi bachelor hallgató. Égett a papír a tolla alatt. Kioktatta a tanárt.

Terry Eagleton könyvét lefordították németre. Most érteni fogom végre.

Lassan de biztosan ellepik az asztalom a könyvek. Örülök.

Folyamatosan érnek a kisebb-nagyobb sokkok idekint. Nem mondom, hogy gyökeresen más szokásokat kíván meg tőlem a város, de azért sokat kell változnom.

Rengeteg a biciklis. Még több a gyalogos. Nagy a tömeg.
Otthon lavíroztam a tömegben és egy másik ember útjába szoktam vágni. (Mert az enyémbe is!!) Ott úgy közlekedtek az emberek, hogy a másik ki tudta játszani az önbizalomhiányt. Én is erre építettem és így tudtam, hogy merre menjek, hogyan kerüljek ki mást, ki nem fog nekem jönni.
Itt pont a fordítottját kell elkapnom. Mindenki magabiztosan közlekedik és az ebből fakadó iránytervet kell előre látnom, mert ha neki szándékában van balra ívelni, akkor holtbiztosan azt teszi és ő teszi meg és nem vár másra. És itt ez a hatodik érzék működik a németeknél.

A németek zárkózottak. Azt nem tudom egymással mennyire, de az idegenekkel igen. Én nyújtottam feléjük a mutatóujjam és mondtam, hogy haza, de itt nincsen segítőkészség az emberekben. Úgyhogy a honvágyat elhessegettem és hagyom, hogy sodorjon az információhalmaz.

Még nem tudom rendesen definiálni az érzést. Berlin teljesen olyan, mint Budapest és mégis teljesen más. Ha felocsúdok egy mélyebb gondolkozásból a metrón, az utcán vagy az egyetemen, akkor hirtelen úgy érzem, hogy hiszen ez Budapest. Aztán ez elmúlik és látom, hogy ez még mindig a távolságtartó Berlin. De ze két hete folyik. Nem tudom mikor szokom meg. Vagyis... igazából egy kicsit már meg is szoktam.

Lehet, hogy Budapesten fel sem tűnne: Ma egy fütyörésző öltönyös férfi és egy orrát túró kiskosztümös nő jött velem szemben.

Berlinben is ősz van. Tengerszámra hullanak a falevelek. Mint Budapesten.

Itt nem udvariasak az emberek. Mint Budapesten. Csak itt nem szólhatok utánuk egy jó ízeset.

Két hete szívom magamba ezt a várost és a tartalmát.
Német logika... nem értem. Még nem tudom melyikünk hibája.